2017. március 8., szerda

László András: A magyarországi kommunizmus genezise

ADALÉKOK MAGYARORSZÁG 1945 ÉS 1956 KÖZÖTTI TÖRTÉNELMÉHEZ


Magyarország szovjet csapatok általi ellenséges lerohanása 1945. április 10-e és 15-e között perfektuálódott (tehát nem április 4-én); ekkor esett el Magyarország, valamikor 1945. április 10-e után és 15-e előtt.

Gyakran hallhatunk olyan vélekedéseket, amelyek szerint ezután Magyarország „idegen” megszállás alatt állt. A legnagyobb határozottsággal ki kell mondanunk, hogy Magyarország 1945 áprilisa után nem csupán „idegen” megszállás alatt, hanem „el­lenséges” megszállás alatt állt! Az „ellenséges” jelzőt mindenkinek nagyon élesen be kellene vésnie a tu­datába. Magyarország ellenséges megszállás alatt állt, és bár ez az ellenséges megszállás 1991-ben, úgymond, megszűnt, folyományai mégis máig ele­venen működnek és hatnak.

1945 április közepe után Magyarország teljes te­rületén az ellenséges megszállás véglegessé vált, és ez azt vonta maga után, hogy Magyarországon az ál­lamiság megszűnt. Ez szintén egy kiemelkedő jelen­tőségű tény: Magyarországon az államiság meg­szűnt. Ha ugyanis egy ország ellenséges megszállás alá kerül, akkor az ellenség oldalára átálltak vagy az ellenség oldalán érkezettek semmiféle jogi alappal nem rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy az adott országban legitimitást alakítsanak ki. Ha az ellenség konstruál egy úgynevezett kormányt – vagy nemzet­gyűlést vagy bármilyen más szervet –, akkor ez a le­gitimitás legelemibb feltételeinek sem felel meg, és ezért ezt egyszerűen nem lehetséges kormánynak – vagy nemzetgyűlésnek vagy bármiféle testületnek – elismerni.

Gyakran hallhattunk és hallhatunk az „ideiglenes nemzetgyűlés”-ről, a „debreceni kormány”-ról és más hasonlókról. Ezek kapcsán is határozottan ki kell mondanunk, hogy ezek sohasem voltak tényle­ges jogi intézmények. Ezek valójában magán összejövetelek voltak. Egy külön kérdés, hogy ezekben az „intézményekben” milyen jellemű és moralitású em­berek működtek; – ebben a tekintetben is a leglesújtóbb álláspontot kell elfoglalnunk. Most azonban kizárólag abból a szempontból vizsgáljuk ezeket a képződményeket, hogy ezeknek volt-e valamiféle legitimációjuk, és ebből a szempontból kell kimon­danunk, hogy semmiféle legitimációjuk nem volt!

Ezekben az „intézményekben” csupán összejöttek-összeültek bizonyos „emberek”, akik vagy ma­gával az ellenséggel érkeztek (a későbbi moszkovita vezetésnek a már ekkor ideérkező tagjai), vagy itt Magyarországon álltak át az ellenség oldalára. Ez utóbbiak – úgymond – nem voltak megelégedve a korábban – 1945 előtt – uralkodó politikai rend­szerrel, ez azonban – és ez nyilvánvaló – senkit sem jogosított fel arra, hogy átálljon az ellenség oldalára. A legitimitás mérlegelésekor nem lehet abból kiin­dulni, hogy valaki nem rokonszenvezett a korábbi rendszerrel, hogy ellentétben állt azzal, mert mindez egy magánember magánvéleménye.

Jegyezzük meg, hogy azt a vélekedést is tévesnek tartjuk, amely szerint „1944. március 19-étől Ma­gyarország idegen megszállás alatt állt”. Ez így telje­sen hamis beállítás, ugyanis a szövetségesnek a kato­nai jelenléte – bár kétségkívül nem egy örömteli va­lami – alapvetően különbözik az ellenség általi meg­szállástól.

Az államiságnak nagyon sok feltétele van. Az álla­miság meggyengülhet – a legkülönfélébb hatások következtében –, több ízben meg is gyengült Ma­gyarország történelme folyamán, de – és ez nagyon lényeges – teljesen soha nem szűnt meg. A honfog­lalástól egészen 1945-ig nem következett be olyan állapot, amely Magyarország egész területén megszüntette volna az államiságot. A szovjet megszállás leginkább a tatárjáráshoz hasonlítható, bár a tatárjá­rás sem terjedt ki az ország területének teljességére. A törökök sem tudták Magyarország egészét elfog­lalni. Mindig maradtak olyan területek, amelyek a törvényes Magyar Királyság uralma alatt álltak. 1945-ben – 1944 őszétől kezdődően – következett be történelmünkben először az, hogy Magyarország teljesen elveszítette szuverenitását, és nem csupán szuverenitását, hanem teljes állami-jogi létét is. Te­gyük ehhez hozzá, hogy Magyarország a voltakép­peni államiságát a mai napig nem nyerte vissza.

Tisztán kell látnunk, hogy Magyarország benső összeomlása nem 1948-ban kezdődött – mint aho­gyan ezt némelyek tévesen állítják – hanem 1945-ben, 1945 április közepén. (Vannak, akik azt is mondják, hogy ez 1947-től vette kezdetét, és van­nak, akik ezt 1949-re teszik.)

1945-ben nagyon sok minden összeomlott, össze­omlottak azok az ősi struktúrák, amelyek 1848-tól egészen 1945-ig – bár már megromlott formában, olykor csak vegetálva, de mégis – éltek, és amelyek az ősi rendiséget – amely Magyarország valódi nagy­ságának az egyik legfőbb biztosítéka volt – bizonyos mértékben konzerválták.

Ezzel összefüggésben jegyezzük meg, hogy ma –1996-ban – többek szerint – például a Kisgazdapárt szerint – a föld- és birtokviszonyokat az 1947-es ál­lapotoknak megfelelően kellene visszaállítani. Lát­nunk kell, hogy ez valójában egy masszívan balolda­li álláspont, hiszen 1944-45-ben a birtokviszonyok jogszerűsége a szovjet csapatok előrenyomulásával párhuzamosan megszűnt! 1944-45-ben valójában egy földrablás ment végbe, majd az elrabolt földnek az átmeneti szétosztása – hogy azután egy más for­mában ismét elvegyék, és teljesen bekebelezzék egy újonnan kialakított struktúrába.

1945-ben már teljes mértékben érezhető és ta­pasztalható volt, hogy hamarosan a szovjet csapa­tokkal együtt érkező moszkovita-kommunisták ke­zébe fog kerülni a hatalom. Voltak, akik ezt nem fogták fel teljesen, nem érzékelték megfelelően, azért, mert az első – egyébként jogtalan és törvény­telen, mert jogalap és törvény nélküli – választáson a Kisgazda Párt győzött. Ezért sokan azt gondolták, hogy itt a továbbiakban kisgazda-uralom lesz.

Bár a Kisgazda Pártnak akkor nem kellett volna koalíciót kialakítania – mert abszolút többséggel rendelkezett –, mégis koalíciót alakított ki a Kom­munista Párttal. Méghozzá olyan módon, hogy – természetesen – a belügyi tárcát a kommunistáknak adták, egy olyan – mondjuk ki – kegyetlen kommu­nista belügyminiszternek, mint amilyen Nagy Imre volt.

Nagy Imrét ma nemzeti hősnek szokás tekinteni – tegyük hozzá, hogy teljes megalapozatlansággal. Nagy Imre olyasvalaki volt, aki például részt vett a Cári Család meggyilkolásában – mint csekista. A csekának a hadifogoly részlegéből került oda, és a Cári Család meggyilkolásában tevőlegesen részt vett. Nagy Imre Berijának – az NKDV és GPU és más szervezetek vezetőjének – belső és bizalmi embere volt, egészen Berija kivégzéséig, olyan mértékben, hogy például Rákosi félt Nagy Imrétől – mint Berija-exponensétől.

Magyarországon a kulcspozíció a belügy volt. A belügy a kommunisták kezébe került, és ezen kívül még néhány más kulcspozíció is a kormányban. Ké­sőbb egyre több területet ragadtak fokozatosan ma­gukhoz. Ez volt a Rákosi-féle „szalámi-taktika”, amelynek lényege, hogy egy struktúrából vékony sze­letekben kell levágni valamit, és azt fel kell váltani valami mással. A kommunisták fokozatosan bontot­ták le azt a helyzetet, amelynek ugyan már nem volt semmiféle törvényes jogi alapja, de amelyben – ha nagyon halványan is, de – mégis éltek még azok a szálak, amelyek az országot ahhoz a világhoz kötöt­ték, amely a megszállás előtt Magyarországon volt. Mindezt egyre fokozódóbb tempóban – de a foko­zatosság elvét betartva – vitték véghez – mégpedig elég hamar.

Mindazonáltal az emberek először azt hitték, hogy a nyugati hatalmak – elsősorban Anglia és az USA – nem fogják tűrni a Szovjetunió korlátlan garázdálko­dását. Nagyon sokan hitték például, hogy a földrab­lást vissza fogják fordítani – méghozzá Anglia és az USA nyomására –, hogy a Szovjetunió is belemegy ebbe, és így mindent, amit elvettek, vissza is adnak. Később volt egy olyan feltételezés is – egyébként ez uralkodott a legtovább, hosszú-hosszú éveken át –, amely szerint rövid időn belül háború jön majd lét­re, melyben az egyik oldalon az USA, Anglia és Franciaország áll majd, a másik oldalon a Szovjetu­nió, és ezt a háborút a Szovjetunió a legrövidebb időn belül el fogja veszíteni (a Szovjetuniónak akkor még nem volt atombombája). A Szovjetunió tehát veszít, ennek következtében megszűnik létezni, és azután majd minden helyreáll – a régi világ helyre fog állni. Ebben a lehetőségben nagyon sokan bíztak, annyira, hogy minden évben szilveszterkor az­zal köszöntötték egymást az emberek, hogy „most jön az az új év, amelyben meg fog változni a rend­szer”.

Schoenfeld Budapestre akkreditált amerikai kö­vet – aki egyébként Magyarországról származott el Amerikába, de aztán visszajött – azt mondta Mindszentynek, hogy csupán néhány hónapig tart majd ez a rendszer, és hogy akkor az USA ultimátumot in­téz majd a Szovjetunióhoz, hogy vonuljon ki min­den megszállt területről, és ha ezt nem teszi meg, akkor háborúval fogja elintézni a Szovjetuniót. Schoenfeld nagyon jól tudta, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, valójában azért mondta ezt, hogy Mindszentyt – aktív ellenállásáért – később börtön­be lehessen vetni. Schoenfeld ugyanis azok között volt, akik Mindszentyt szívesen látták volna már végre börtönben; – ez nem kizárólagosan szovjet koncepció volt, ezt bizonyos amerikai körök is így akarták. Mindszenty pedig – tartva magát ahhoz, hogy Magyarországon a legrövidebb időn belül alapvető változás lesz – nagyon kemény és határozott oppozícióba kezdett.

Mindszenty nem fogadta el azt, hogy Magyaror­szág „köztársasággá alakult”. Ezt nem is lehet elfo­gadni, hiszen semmiféle jogosítvánnyal nem rendel­kezett az a szerv, amely ezt kimondta. Eközben – egyébként teljesen jogosan – abból indult ki, hogy ha az ország területén nincs jelen az ország királya, akkor – az ősi magyar törvényességi-jogi alapelvek szerint – Ő – mint az ország legmagasabb zászlósura – a király helyettesítésére jogosult. Régen Magyar­országon két első-zászlósúr volt: a nádor és a prímás (1715-től: hercegprímás). Mindszenty abból indult ki, hogy miután nádor nincs és a király nem tartóz­kodik az ország határain belül, ezért eo ipso Ő a ki­rály helytartója, Ő a legmagasabb közjogi méltóság. Jegyezzük meg, hogy Magyarországon – mint aho­gyan eredetileg a világon mindenütt – a királyt nem lehetett megfosztani a hatalmától, egyszerűen nem létezett a detronizáció intézménye. Király nélkül az országgyűlés vagy a nemzetgyűlés nem országgyűlés és nem nemzetgyűlés. Ha egy országgyűlés vagy nem­zetgyűlés vagy hasonló szervezet egy törvényt alko­tott, akkor az a törvény csak akkor vált maradékta­lanul törvénnyé, amikor azt a király szentesítette.

Ennek megfelelően az 1849-es úgynevezett „trón­fosztást” egy olyan összejövetel mondta ki, amely semmilyen jogosítvánnyal sem rendelkezett. Az országgyűlés már régebben fel volt oszlatva, és egy fel­oszlatott országgyűlés nem országgyűlés, így az a detronizáció, amit egy ilyen „országgyűlés” mond ki, nyilvánvalóan semmiféle jogossággal nem bír.

Hasonlóképpen az 1921-es „detronizáció” sem volt elfogadható jogi aktus. Bár az a nemzetgyűlés, amelyik kimondta IV. Károly és a Habsburgok trón­fosztását, ugyan jogosítványokkal rendelkező nem­zetgyűlés volt – tehát nem volt illegitim –, de legitimitásának a határait határozottan túllépte akkor, amikor IV. Károlyt és a Habsburg-Lothringen di­nasztiát trónfosztottnak nyilvánította (egyébként kül­ső kényszer hatására).

1945–46-ban egy olyan úgynevezett „ideiglenes nemzetgyűlés” működött Magyarországon, amit az államjogi szaknyelv conventiculum illegitimumnak nevez. A conventus legitimus a nemzetgyűlés, or­szággyűlés, birodalmi gyűlés – tehát minden tör­vényes konvent – neve. A conventiculum egy kicsinyítőképzős szó, és így már önmagában is pejoratív értelmű, és ehhez járul még jelzőként a „törvényte­len”. Tehát egy törvénytelen magánösszejövetel mondta ki 1946. február 1-én azt, hogy Magyaror­szágon a királyság mint államforma megszűnt, és azt, hogy Magyarország köztársaság.

Ez azt jelenti, hogy Magyarország: de iure et veritate (jogilag és a szellemi és morális igazság értelmében): továbbra is Apostoli Királyság; ugyanakkor de iure et factualiter (jogilag de a tények figyelem­bevételével): interregnum (országlásközi állapot); továbbá de facto: usurpatio illegitima (törvénytelen bitor­lás).

Ez a helyzet áll fönn 1945-től a mai napig. Ma­gyarország törvényesen ma is Apostoli Királyság; a tények figyelembevételével országlásközi állapot, a tényekből közvetlenül levezetve pedig: törvénytelen bitorlás folyik, amely az ellenséges megszállás successiojára alapozódik. Ez mindaddig fenn fog állni, amíg egy határozott aktus ezt a folyamatot meg nem szakítja, hogy visszatérjen az eredeti nyomvonalra.

Magyarországon 1945–46-ban-respektíve 1946-ban – egy olyan államforma-változtatást mondtak ki, amely államforma-változtatásnak semmiféle fel­tétele nem állt fenn, már csak azért sem, mert a ma­gyar jogi felfogás nem ismerte – mint ahogyan egyet­len tradicionális felfogás sem – az „államforma-vál­toztatás” fogalmát.

Jegyezzük meg ezzel összefüggésben, hogy a ma­gyarság élén mindig király állt. Ennek megfelelően Árpád is király volt – így nem Szent István volt az első királyunk. Szent István volt az első keresztény király, Ő volt az államalapító, az állam elő-alapítója azonban Árpád király – Árpád kagán – volt. A ki­rályság intézményén mit sem változtatott az a tény, hogy voltak idők, amikor olyasvalaki állt az ország élén, aki a királyt helyettesítette. Ilyen volt Hunyadi János, aki a kiskorú király helyetteseként, kormányzóként – tehát helyettesítő módon – állt az ország élén.

1920 és 1944–45 között Magyarországon úgyne­vezett kettős-legitimitás állt fenn. Ez egy meglehető­sen furcsa és ritkán fennálló helyzet volt. Magyar­országnak 1916 és 1922 között IV. Károly volt a királya, aki törvényes és megkoronázott király volt. Egyébként, ha nem lett volna megkoronázva, akkor is törvényes király lett volna. Egy király ugyanis nem attól vált törvényes királlyá, hogy az emberek törvényes királynak ismerték el, hiszen egy király felette áll az alattvalói összességének. A király több, mint az összes alattvalója együttvéve. IV. Károly te­hát egy törvényes szukcesszió alapján vált királlyá. Ugyanekkor 1920. március 1-én Horthy Miklós al-tengernagyot Magyarország kormányzójává válasz­tották – alapjában véve ideiglenes jelleggel, megha­tározatlan időre. Horthynak tehát jogosult volt a kormányzósága, mert a nemzetgyűlésnek ehhez megvoltak a jogosítványai. Horthy a királyt ilyen módon jogosan helyettesítette.

Magyarországon a királynak a nádor volt az a he­lyettese, aki a királyt pillanatnyi akadályoztatottsága esetén helyettesíthette, és létezett a kormányzói pozíció, amelyben a királyt hosszú távon helyettesít­hette a kormányzó. Magyarországon volt néhány kormányzó; ilyen volt Hunyadi János, Szilágyi Mi­hály, Kaspar Ampringen, 1919-ben (augusztus 5-étől augusztus 25-éig) József Főherceg-Királyi Herceg-Tábornagy, majd Horthy Miklós.

Kossuth Lajost nem sorolhatjuk a kormányzók kö­zé, mégpedig két okból: egyrészt azért, mert Kos­suth címe „kormányzó-elnök” volt, és ezt a címet csak rövidítve nevezték kormányzónak, másrészt azért, mert Kossuth még ezt a címet is minden jog­alap nélkül viselte.

Visszatérve a kettős legitimitás kérdéskörére, ami­kor IV. Károly meghalt, akkor azonnal – abban a pil­lanatban – legidősebb fia, II. Ottó lett Magyarország királya. Úgynevezett „örökös király” lett. Gyakran trónörökösként említették, ez azonban egy értelmet­len kijelentés. Az „örökös” nem ezt jelenti, és nem is azt, hogy örökké tartóan király, hanem azt, hogy megörökölte a királyi címet – de azt még nem foglal­ta el. Ekkor tehát egy időben jogosult és törvényes volt a Habsburg-Lothringen legitimitás – a királyi legitimitás – és ugyanakkor Horthy Miklós kormány­zói legitimitása. Az Ottó-párti legitimisták sem mond­ták annak idején, hogy Horthy törvénytelenül áll az ország élén, hanem azt mondták, hogy a két legiti­mitás közül a királyi legitimitás az erősebb fokú.

Magyarországnak 1944. október 16./1944. no­vember 4. és 1946. március 12. között Szálasi Fe­renc legitim állam- és kormányfője volt (1944. no­vember 4-től Nemzetvezetője); az eddigi utolsó ál­lam- és kormányfő az ország határain belül, aki jo­gosultan és ténylegesen gyakorolta hatalmát.

1945 után Midszenty abból indult ki, hogy Ma­gyarország törvényes királya II. Ottó. Mivel II. Ottó nem tartózkodik – mert nem tartózkodhat – az or­szág határain belül, és mivel sem nádora, sem kor­mányzója nincs az országnak, a király helytartója nem más, mint Ő, az ország hercegprímása. Mindszenty semmi mást nem tett, mint komolyan vette a saját funkcióját. Ez egyébként nem egy különleges érdem, mégis egyfajta helytállás. A jelenlegi világ­helyzetben azonban – amikor általánossá vált, hogy az emberek nem veszik komolyan a funkciójukat –már az ilyesféle helytállás is egy különleges érdem­nek számít.

Akkoriban tapasztalni lehetett – akik erre vissza­emlékeznek, azok jól tudják –, hogy milyen módon hatalmasodott el az a bolsevisztiko-kommunizmus, amely valójában már 1945-ben jelen volt és éreztet­te a jelenlétét, de amely akkor még nem bontakozott ki teljesen. Körülbelül 1948 második felére tehető, amikor ez a kibontakozás mindent elsöprővé vált.

Az ország „miniszterelnökei” – idézőjelben, mert nem voltak törvényes miniszterelnökök – közül az első Dálnoki Miklós Béla volt, aki párton kívüli ka­tona volt, a második Tildy Zoltán, aki kisgazda volt, a harmadik Nagy Ferenc, aki kisgazda volt, a negye­dik Dinnyés Lajos, aki szintén kisgazda volt, az ötö­dik Dobi István, aki újfent kisgazda volt. Rákosi eközben végig miniszterelnök-helyettes volt – Dál­noki Miklós Bélánál nem, de a későbbiekben igen. „Csak” miniszterelnök-helyettes, semmi más, és „mellesleg” a kommunista párt főtitkára, és Moszkvának az exponense itt Magyarországon. Egyébként Rákosi csak a harmadik exponense volt Moszkvá­nak, mert az ő egyik „helyettese”, Gerő Ernő valójá­ban a második volt, és így a titkos párt-hierarchiá­ban Gerő Rákosi felett állt. Gerő felett pedig az első exponens Varga-Weissfeld Jenő állt. Varga Jenő, Ge­rő Ernő, Rákosi Mátyás – ez volt a sorrend. Varga Jenő rendszerint a Szovjetunióban tartózkodott, és neki a szovjet gazdaságpolitikában is meghatározó szerepe volt.

Tegyük hozzá, hogy voltaképpen Sztálinnak is volt „felettese”: Lázár Mojszejevics Kaganovics, aki mindvégig a titkos pártstruktúra élén állt, olyannyi­ra, hogy már 1921-től – tehát még Lenin életében – Kaganovics volt az első ember, és ezt a posztját egé­szen 1991-ig – a 98 éves korában bekövetkezett ha­láláig – megtartotta. Kaganovics a Szovjetunió első embere volt (jóval annak „bukása” után is).

A Szovjetunióban nagyon sokszor előfordult, hogy a „felettes” valójában a helyettese volt valakinek – vagy a titkára. Ez másutt a világon elképzelhetet­len lett volna, a Szovjetunióban azonban ez normá­lisnak számított. A politikai bizottság fölött például volt egy titkos politikai bizottság, és ennek a hátte­rében még egy ennél is titkosabb politikai bizottság, és így tovább – nem a végtelenségig, de jónéhány lépésen át. A politikai bizottság tagjai tudták, hogy mögöttük – illetve fölöttük – még két fokozat áll, és akik felettük álltak, azok is tudták, hogy még két fokozat, és ez így lent több fokozaton át. Magyarországon csupán látszólag volt Rákosi az elsőszámú exponens, valójában – itt, Magyarorszá­gon – Gerő mögött a második számú exponens volt. Ezt a viszonyt az is pontosan kifejezi, hogy min­denkit lehallgattak, még Rákosi összes telefonbe­szélgetését is, csakis Gerőét nem hallgatta le senki. Érdekes adalék, hogy 1989 végén Farkas Vladimírt (Farkas Mihály fiát) megkérdezték, hogy ki volt az, aki a lehallgatásokat szervezte és irányította, mire azt mondta, hogy ő ezt nem mondja meg. A riporter unszolására végül mégis elmondta, hogy egy Fábián nevű személy vezette Rákosi lehallgatását, aki egyéb­ként akkor – tehát 1989-ben! – az MTI egyik vezető­je volt. Látható, hogy voltak itt emberek, akik egé­szen sajátos pozíciókat foglaltak el – és talán foglal­nak el még ma is.

A kommunisták egy átállítási terv szerint dolgoz­tak 1945-től, és noha valójában már ők irányították a magyar politikai életet, mégsem nyomultak még teljes mértékben az előtérbe. Később ezt az előtérbe lépést is keresztülvitték, és így 1948 nyarától egyre erőteljesebbé és vadabbá vált az a „rendszer”-irányítás, amit a kommunisták létrehoztak.

A kommunista-bolsevista terror 1950–51–52-ben és 1953 legelején érte el a maximumát. Olyan mér­tékűvé vált már, hogy volt olyan, hogy megállt egy ismeretlen autó egy ház előtt, és a házban egy egye­temi tanár öngyilkos lett, holott az autó csak azért állt meg, mert elromlott! Akkoriban mindenki azt hitte – beleértve az ávós törzstiszteket is! –, hogy most éppen értük jönnek! Általános volt ez a hangu­lat – erre magam is tökéletesen emlékszem. Min­denki attól rettegett – pártállástól és pozíciótól füg­getlenül –, hogy mikor viszik el. Nem volt akármi­lyen időszak. Egymás után vitték el az embereket; egy ideig a kisgazdák ellen folyt az irtóhadjárat, az­tán a szociáldemokraták ellen, végül a kommunisták ellen is. Ez utóbbiak közül például Rajkot felakasztották, még másokat is felakasztottak, azután bezár­ták Kádár Jánost és Marosánt is. Akkoriban történt az is, hogy Kádár utóda – a Zöld nevű belügymi­niszter –, akivel akkor még nem történt semmi, kiir­totta az egész családját, és végül öngyilkos lett.

A magyar történelemben ilyen időszak nem volt még soha, amikor egy rendszer a saját embereit egy­más után likvidálta. Mindez teljesen példátlan volt. A Szovjetunióban persze ugyanígy mentek a dolgok. A Szovjetunióban 40 és 80 millió közé tehető azok­nak az embereknek a száma, akik a táborokban hal­tak meg. 20 és 40 millió között van azoknak a száma, akiket gyakorlatilag kiirtottak. Elképesztő dol­gok történtek, például az 1930-as években egy falu ki­jelentette, hogy kilép a kolhozból, mert nem tudnak megélni, és már másnap bombákkal megsemmisítet­ték a falut. Repülőgépek jöttek – pedig akkoriban nem volt sok repülőgépe a Szovjetuniónak –, és po­rig bombázták azt a falut. Ilyesmit azelőtt nem csináltak soha sehol. A táborokban lévő embereknek általában fogalmuk sem volt arról, hogy miért kerültek táborba. A Berija-féle koncepció az volt, hogy részben ki kell irtani azokat az embereket, akikre a rendszernek nincs szüksége, másrészt pedig, akiket nem irtanak ki, azokkal rabszolgamunkát kell vé­geztetni. Ez volt a koncepció, ezért csinálták a tábo­rokat. A táborok között egyébként volt olyan, amely még 1991-ben is működött, és nem tudhatjuk, hogy nem működnek-e még mindig táborok valahol.

1953-ban meghalt Sztálin. Meghalt, mert megöl­ték, mert nem volt többé szükség rá, és mert kerék­kötő és zavaró tényező volt. Akkor merült fel elő­ször az, hogy a bolsevisztiko-kommunizmust egy ki­csit – de csak egy kicsit – megszelídített formában fogják ezen túl prezentálni, annál is inkább, mert annyira rettegtek már maguk a Szovjetunió vezetői is – egymástól! –, hogy ennek a változtatásnak min­denképpen eljött az ideje.

Sztálin után egy hat tagú grémium vette át a veze­tést (voltaképpen egyedül Kaganovics, de látszólag egy hattagú grémium), amelynek egyébként tagja volt Kaganovics is, továbbá Molotov, Berija, Hrus­csov, Malenkov és Vorosilov. Ez a grémium azt az irányvonalat favorizálta, melyben a kommunizmus egy „megszelídített” formája következett. Ezt az új irányvonalat ki akarták terjeszteni a csatlós – valójá­ban a rabságban tartott – országokra is.

Korábban Rákosi és Klement Gottwald és a ha­sonlók mind felajánlották azt, hogy legszívesebben csatlakoztatnák az országot a Szovjetunióhoz, ez azonban a legfelsőbb körök – explicit módon Sztálin – ellenállásán megbukott, mondván, hogy nem akar­ják, hogy a Szovjetuniónak legyen például egy olyan köztársasága, amelynek a „Szovjetunió Németországi Szocialista Köztársasága” lenne a neve. Ne legyenek ilyen államok, mert ezek előbb-utóbb felbomlasztanák a Szovjetuniót. Ehelyett jobbnak tartották a Szovjetunió peremén kialakítani – és rabságban tar­tani – országokat.

Ebben az úgynevezett fordulatban – ez gyakori módszere a bolsevistáknak – egy, úgymond, „ember­szabásúbb” megjelenésű vezetőt állítottak Magyar­ország élére. Ez volt Nagy Imre, a maga bajuszával és – a felszínen – joviálisnak tűnő megjelenésével. Persze jól tudjuk, milyen volt ez a jovialitás – tud­juk, hogy mit csinált Nagy Imre 1945-46-ban. Ab­ban az időben Péter Gábort valamivel jobb indulatúnak tartották, mint Nagy Imrét. Nagy Imre Ráko­sihoz képest mindenesetre mégis inkább úgy nézett ki, mint egy ember.

Jegyezzük itt meg, hogy a külső megjelenés mani­pulálásával hallatlan eredményeket lehet elérni. Sze­rintem például Bokros Lajost ezzel a megjelenésével azért tolták az előtérbe, hogy demonstrálják, hogy Horn Bokrosnál mennyivel emberszerűbb lény. Így már Horn emberszerűbb lényként tűnhetett fel, és így el lehetett mondani, hogy milyen jó, hogy Horn leváltotta ezt a csúnya szőrös embert!

Nagy Imre került tehát az élre, és az emberek több­sége azt hitte, hogy ez egy alapvető változás. Nem volt alapvető változás! Nagy Imre lényegileg nem csinált semmit másként, pontosan azt csinálta, amit Moszkvából mondtak neki. Ugyanezt egyébként Rá­kosi is megtette volna. Rákosi, mikor már Tokmakban élt, és valaki meglátogatta, elmondta, hogy egy­általán nem érti, hogy miért kellett őt megbuktatni, mert ha neki azt a feladatot adják, hogy csinálja meg a polgári demokráciát, akkor ő azt is megcsinálta volna. Hiszen ő egész életében csak azt csinálta, amit a Szovjetunióból utasítottak neki. Hasonlókép­pen Nagy Imre sem csinált mást, mint amit a Szov­jetunióból utasításként kapott.

Az említett „megszelídített” változatot idővel egy kicsit visszafogták. Megint egy keményebb változat­nak kellett következnie, és ekkor menesztették Nagy Imrét is.

Az, egyébként, hogy a Szovjetunióból érkező uta­sítás formája milyen volt, a személyek megítélése szempontjából teljesen közömbös. Adhatták parancs­ban, rájuk ordítva, vagy csak szelíden, azt mondva például, hogy „mi azt javasoljuk, hogy…”. Mindez indifferens, ha az exponensek megítéléséről van szó. Egyébként ez utóbbi forma is teljesen elegendő volt a Szovjetunió céljainak eléréséhez, és ehhez olykor még azt is hozzátették, hogy „de ez ne befolyásolja az elvtársakat”. Pontosan így történt 1956-ban Rá­kosit menesztése is. Ülést tartott a központi veze­tőség. Erre az ülésre megérkezett Anasztáz Mikoján elvtárs. Nagyon váratlanul érkezett (egy-két ember persze tudta, hogy jön), bevezették. Az ülésezés köz­ben folyt, és Mikoján azt mondta, hogy „ne zavar­tassák magukat az elvtársak, csak, mintha itt sem lennék, és engedjék meg, hogy itt helyet foglalhas­sak, érdekel a téma”. Aztán körülbelül három perc múlva mégis indíttatva érezte magát, hogy meg­szólaljon, felállt, és azt javasolta Rákosi elvtársnak, hogy mondjon le! Persze, ő nem akar senkit befolyá­solni, ezt csak úgy mondja. Rákosi erre kirohant a szobájába, felhívta Hruscsovot telefonon, mert azt gondolta, hogy ez csak Mikoján saját akciója volt. Hruscsov azt mondta, hogy igen, menjen csak nyugdíjba Rákosi, mondjon le. Mire Rákosi azt mondta, hogy a legnagyobb bajok lesznek akkor, ha ő el­megy. Erre Hruscsov közölte, hogy senki sem pótol­hatatlan, és hogy mondjon le; – de akkor már pa­rancsként mondta. Rákosi visszament, és lemondott. 1956 október–novemberében egyébként újra meg­elevenedett Rákosi, és elment a magyar nagykövet­ségre. Ott intézkedett, mert azt remélte, hogy visszajöhet, és azt mondogatta, hogy lám, mi lett abból, hogy őt elküldték.

Magyarország semmiféle önállósággal nem ren­delkezett akkoriban. Kizárólagosan a Szovjetunió hozzájárulásával lehetett embereket kinevezni – nem csupán a legfelsőbb vezetésbe, hanem a felsőbb vezetői szintekre is. Egy nagyobb méretű vállalat vagy egy minisztérium egy kissé is meghatározó po­zíciója már csak a Szovjetunió jóváhagyásával volt elfoglalható. Magyarországon minden emberről kartont vezettek – és nem csupán az itteni politikai rend­őrségen, hanem a KGB-ben is (illetőleg annak az elődszervezeteiben, az NKDV-ben, GPU-ban, stb.). Magyarországnak nem volt voltaképpeni hírszerző szolgálata sem, elhárítása sem, mert ez a Szovjetunió hírszerzésébe és elhárításába volt bekapcsolva teljes mértékben. Nagyon sok esetben az úgynevezett ma­gyar vezetőknek nem volt magyar állampolgárságuk sem. 1956-ban derült ki, hogy Kos Péter (eredeti ne­ve: Lev Konduktorov) Magyarország ENSZ-követe – később nagykövete – nem magyar állampolgár. Még azt a formalitást sem csinálták meg, hogy elin­tézték volna ezt a papírt.

A legdémonibb tetteit a kommunizmus a kultúra és a szellem vonatkozásában hajtotta végre.

Soha korábban a világon nem volt olyan politikai berendezkedés, amely hivatalos ideológiájává a ma­terialista atheizmust tette volna, ezt a nyíltan vallás-és szellemellenes ideológiát. Valójában ez volt a leg­nagyobb bűnük, ehhez viszonyítva minden egyéb bűnük eltörpül. A kommunista országokban a mate­rialista atheizmus radikális vallásellenessége állam­vallás rangjára emelkedett. Ennél kevés förtelme­sebb tett képzelhető el.

Jól emlékszem, hogy abban az időben – gyerek­koromban – senki nem hitte azt, hogy a kommunista-bolsevista propaganda hatásos tud lenni. Min­denki úgy gondolta, hogy mivel az emberek undo­rodnak tőle, titokban kinevetik – nyíltan nem mer­ték –, és mivel az egészet egy groteszk badarságnak tartják, semmilyen hatása nem lesz. Meg kell állapí­tanunk, hogy lett hatása, bár nem azonnal, de mégis lett. Olyannyira, hogy ezek a hatások ma is élnek és működnek. Máig is az akkor kialakított szisztémá­ban gondolkoznak emberek. Megfigyeltem, hogy még olyan családokban is gyakran így van ez, ahol a papa és a mama lelkes antikommunisták voltak, és ebben a szellemben nevelték a gyermeküket. A gyer­mek felcseperedett, diplomát szerzett, és egy eléggé skizofrén állapotot képviselt, mert amely területe­ken a szülői hatás erős volt, azokon a területeken nála is az antikommunista evidenciák érvényesültek, ugyanakkor, amely területekről otthon nem beszél­tek, azokon a területeken az a kommunista propa­ganda érvényesült nála, amit az idők folyamán „harmonikusan” magába épített.

Ez a propaganda csak akkor nem tud hatást elér­ni, ha valaki gondolkozik. De a kommunisták tud­ták, hogy az emberek nem szoktak gondolkozni, il­letőleg úgy szoktak gondolkozni, ahogyan ezt nekik előírják.

Ez az egyébként óriási hatás az 1940-es években még nem tudott érvényesülni, sőt, még az 1950-es évek elején sem. Az 1950-es évek második felére te­hető a propaganda számottevő érvényesülése – bár ekkor még őszintétlenül kezdtek az emberek nyitot­tá válni iránta.

1957 márciusában alapították meg a KISZ-t. Ak­kor első gimnáziumba jártam, ahol megkérdezték az embereket, hogy ki lép be a KISZ-be. Azt mondtuk, hogy senki sem lép be. Aztán három hónap múlva egy ember belépett. 1960-ban, érettségi előtt az osztályunkból rajtam kívül mindenki KISZ-tag volt. De akkor ez még nem volt őszinte, még nem a manipuláció hatása volt. Önös érdekek figyelembevé­telén alapuló hatás volt, mert akkor ez volt előnyös. Még nem vált meggyőződéssé, csupán kezdett meg­győződéssé válni – voltak erre utaló jelek. Az áti­tatódás tehát már megkezdődött, bár kezdetben még csak germinális fokon. Végül eléggé erős hatá­sokat tudott kifejteni ez a propaganda azoknak a körében, akik 1945 után születtek, de még inkább azoknak a körében, akik 1956 után születtek, nem beszélve azokról, akiknek már az apja is 1945 után született.

Lassan mindenüvé ki tudott terjedni ez a hatás. Az alapozás az első 10 évben történt, de ez még összeomolhatott volna könnyedén. A későbbi folya­matok már sokkal mélyebbre hatóak voltak.

Jegyezzük meg, hogy pontosan akkor szüntették meg a kényszerített bolsevizmust, amikor ez a hatás gyakorlatilag teljes mértékűvé vált. Groteszk és torz tragikomikum ez: előre tudták, hogy be fog követ­kezni az, hogy a rab nemzetek saját választásuk alap­ján visszahívják a kommunizmust. Ugyanekkor né­melyek felháborodtak-felháborodnak azon, ha pél­dául Torgyán József és mások mondanak néhány viszonylag keményebb szót. Én itt előadást tartok, ezért nem feladatom, hogy ilyen módon nyilatkoz­zam meg, de ha beszédet tartottam volna, sokkal keményebb szavakat használtam volna.

Magyarországon – és ugyanakkor az egész vilá­gon – hozzávetőleg 1980-ra lehet tenni azt az idő­pontot, amikor minden a reménytelenségbe süllyedt. 1980 óta a világ csaknem a menthetetlenség állapotában van. Ez körülbelül 10 évvel később vált nyilvánvalóvá. Akkor, 1980-ban ez nem volt általá­nosan észrevehető, de akkor már minden feltétele megvolt annak, hogy – bárhogyan is változtassanak – már ne lehessen érdemben visszafordítani a nega­tív folyamatokat. Ennek ellenére még vártak 9–10–11 évet – ez egy szuperbiztosítás volt –, és csak akkor számolták fel a Szovjetuniót.

Nem az volt tehát a Szovjetunió megszűnésének az oka, hogy egyszerűen már nem bírta, és Gorbacsov – látva, hogy meg kell szűnnie a Szovjetu­niónak – megszüntette. Nem mennek ilyen könnyen a dolgok. Gorbacsov utasításokat hajtott végre, és mögötte, felette, mellette és alatta százával és ezré­vel dolgoztak ezen. Gyakran hallani, hogy Gorba­csov maga jött rá erre. Már régen rájöttek, már 1917-ben rájöttek, hogy ez egy ördögi, sátáni rend­szer, de akkor még ezt nem lehetett lebontani. 1985-ben kezdték meg a lebontást, amikor már úgy vélték, hogy most jött el ennek az ideje. Utána pedig a kapitalizmus és a szocializmus hibridjének kialakításán munkálkodtak – és munkálkodnak –, mind­kettőnek a legrosszabb vonásait egyesítve. Régóta pontos forgatókönyv szerint dolgoznak, amely sze­rintem legalább száz éve készen áll, de valószínűleg még régebben.

Gorbacsov szabadkőműves, csakúgy, mint Jelcin. Gyermeteg elképzelés az, hogy Zjuganov mást kép­visel, mint amit Jelcin képviselt. Ma még nem lehet pontosan tudni, hogy melyik fog győzni – ezt is ki fogják alakítani valamilyen szempontnak megfele­lően.

Itt jegyezzük meg, hogy a II. Világháború hátterét tekintve is hasonló volt a helyzet. Azt szokták mon­dani, hogy az egyik oldalon állt Hitler, a másik ol­dalon pedig Sztálin, Churchill, Roosevelt, később még Truman is. Ki kell mondanunk, hogy ezt egy rendkívül naiv képnek tartjuk, és ezért elutasítjuk. Valószínű, hogy a II. Világháború milyenségéért – ha neveket akarunk kiemelni, persze a névtelenek fontosabbak –, akkor valójában Churchill, Roose­velt és Sztálin együttműködése felelős. (Megjegyez­ve azt, hogy Hitler szerepe sem tekinthető egyértel­műen pozitívnak.)

Az I. Világháborúnak is megvolt a maga célja: a tradicionális birodalmak megszüntetése. Európában quasi-tradicionális birodalom volt a Német Császárság, az Osztrák-Magyar Monarchia, az Orosz Csá­szárság (vagyis a cári birodalom) és a Török Csá­szárság (vagyis a Török Szultanátus). Ezek az I. Vi­lágháborúban megszűntek! Igaz, Oroszország a másik oldalon állt, a többi pedig a központi hatal­mak oldalán; – ennek ellenére mind a négy megszűnt. Pontosan ez volt az I. Világháború alapvető célja – sok más járulékos cél mellett. A járulékos cé­lok közé tartozott például Magyarország feldarabo­lása, és ehhez tevőlegesen járult hozzá mindaz, amit Tanácsköztársaság névvel illetünk.

A múltkoriban azt mondta előttem valaki, hogy a Tanácsköztársaságnak komoly érdemei is voltak, mert harcolt azok ellen, akik Magyarországot meg­támadták, akik betörtek Magyarországra. Figyel­meztettem arra, hogy ezek a „támadók” főként azért „törtek be” Magyarországra, mert itt Tanácsköztár­saság volt.

A Tanácsköztársaság idején olyan állapotok vol­tak Magyarországon, hogy Budapest lakossága – gondoljuk ezt meg – várta, hogy a románok meg­szállják Budapestet. Olyan állapotokat teremtettek itt Kun Béláék, Szamuely Tiborék, és mások. Ezzel is magyarázható, hogy egyáltalán nem volt Buda­pesten nagy lelkesedés 1945 után, amikor is újból visszatért a kommunizmus. Később azonban – mint mondtam – a propaganda fokozatosan hatni kezdett.

Legalábbis másodlagos kérdés az, hogy milyen életszínvonalat alakítottak ki a bolsevizmus során. A legdöntőbb – ismétlem – az, amit szellemi téren haj­tottak végre. Ez a hatás nagyon sokakra és nagyon erősen hatott, és hat máig is. Ennek a máig-hatásnak az a voltaképpeni oka, hogy bár sokan, úgymond, változtattak politikai álláspontjukon, valójában azonban a dolgokat ugyanúgy élik meg, mintha ma is kommunista rendszer lenne – a régi típusú kom­munista rendszer.

Ennek a sajátos helyzetnek is feladatot szánnak a háttérerők: ezt remekül fel tudják használni annak a hibridnek a létrehozására, amelyben a liberáldemokratizmus és szociáldemokratizmus teljes keresztezé­se megy majd végbe; – az úgynevezett szocialista be­rendezkedés és az úgynevezett kapitalista berendez­kedés teljes egymásbaépítése, a legrosszabb vonások kidomborítása mellett.

A háttérerők terveihez éppúgy hozzátartozik Eu­rópa megalázása és alászállítása, mint az egész vilá­gé, és mint Európán belül Magyarországé. Ezek szá­mukra nyilvánvalóan nem függetlenek egymástól.

Még ilyen körülmények között is érdekesnek mondható, hogy Magyarországon abszolúte nemzetellenes kormány tud fennmaradni. Romániában például ez nem menne. Pedig ott sem fényteljes ala­kok a vezetők, de nem lehet azt mondani, hogy románellenesek. Meciar sem egy szellemi kolosszus Szlovákiában, de azt, hogy tótellenes lenne, nem lehet mondani. Ezzel szemben a magyarellenesség Magyarországon egy teljesen normálisként megtűrt jelenség. Ezt ma a magyar nép eltűri, sőt, általában észre sem veszi.

Azok, akik ma felemelik a szavukat a baloldal el­len, legtöbbször kizárólagosan baloldali szempon­tokat képviselnek. Jellemző példája ennek, hogy Kossuth Lajos az, akit szinte mindenki önfeledten tisztel. Kossuth egyértelműen baloldali volt, szabad­kőműves, és Európa legsötétebb köreivel tartott fenn kapcsolatokat. Az, hogy a baloldaliak sokra tartják, teljesen érthető, de felfoghatatlan, hogy az úgynevezett jobboldaliak miért teszik ugyanezt.

Manapság még az úgynevezett nemzetiek is – és persze az úgynevezett nem-nemzetiek is – szívesen hivatkoznak Táncsicsra. Ezzel kapcsolatban most röviden csak azt jegyezném meg, hogy nagyon ko­moly oka van annak, hogy Táncsics műveit nagyon-nagyon ritkán adják ki. Ha valaki Táncsics műveit el­olvassa, láthatja, hogy egy gyengeelméjű írásait tartja a kezében – a szó legszorosabb, klinikai értelmében vett gyengeelméjűségről van szó. A nagy elme, aki 1848-ban képviselő lett, és egyszer felállt, és közöl­te, hogy azt szeretné, ha Magyarországon általános lenne, a „kend” megszólítás, és ezért ezt vezessék be hivatalosan. Valaki erre bekiabált, hogy „Bolond kend Táncsics!”. Egyébként két politikai fogoly volt az egész országban. Táncsicsot 1848. március 15-én kiszabadították, a másik foglyot ottfelejtették a bör­tönben.

Ezek felettébb negatív szereplői voltak a magyar történelemnek. Jellemző, hogy Rákosi Mátyás is azt közölte, hogy a magyar nép legnagyobb fia, a leg­nagyobb hazafi Kossuth Lajos volt. Attól kezdve ez hivatalos kommunista ideológiai tézis lett lett.

Érdekes, hogy Kossuthot tisztelték – sajnos – a Horthy-időkben is, és a Kossuth-kultusz 1848-tól gyakorlatilag minden rendszerben élt. 1867-ig ez nagyon visszafogott volt, aztán pedig fékevesztetten működött. Kossuthról utcát neveztek el, Ferencz Jó­zsef uralkodása alatt és még Kossuth életében.

Magyarországon vegytiszta és egyértelműen igazi elnyomás csak 1945-től volt. Ez fölülmúlta a török által megszállt területeken működő – meglehetősen elnyomó – struktúrákat is.

Ha buta embert akarunk tapasztalni, kérdezzük meg az átlagembert ezekről az időkről. Az illető el fogja mondani, hogy akkoriban mi mennyibe került. Ugyanakkor érdekes módon elfelejti, hogy mekko­rák voltak a fizetések. A fizetések ugyanis nem vol­tak nagyok. A kezdeti Rákosi-időkben valóban igen olcsók voltak az élelmiszerek, minden nagyon olcsó volt, de ugyanakkor 800 forint volt egy vezérigaz­gató fizetése, egy vállalati főmérnöké pedig 600 forint. A miniszterelnök fizetése előbb (1951–52-ben) 3.000 forint, majd később (1956-ban) 6.000 forint volt. Rákosinak volt egyedül 40.000 forintos fizetése, de semmi szüksége nem volt rá, mert ő tel­jesen ingyen kapott mindent.

Magyarországon volt a világ legnagyobb infláció­ja is 1945 és 1946 között. Ez volt a világtörténelem legnagyobb – méghozzá messze legnagyobb – inflá­ciója. Az utolsó kibocsátott pénz – ami már forga­lomba nem került – az egymilliárd pengő volt, ami azt jelenti, hogy egymilliárd billió pengő, vagyis egy trilliárd pengő – ezt a számot az egyes után írt 21 nullával lehetséges leírni. Ezért az óriási infláció­ért csak részben voltak felelősek a háborús körülmé­nyek, valójában Vas-Weinberger Zoltán, a Gazdasá­gi Főtanács főtitkára idézte elő legnagyobb részben. Amikor az infláció kialakult, akkor ő még rátett nem is egy lapáttal.

Egy másik jellemző epizód azokból az időkből. A halálra – úgymond – ítélt Imrédy Béla egykori mi­niszterelnököt, pénzügyminisztert, a Magyar Nem­zeti Bank elnökét megkeresték a börtönben, és azt mondták neki, hogy nagyon sokat nyomna a latban – vagyis nem fogják végül kivégezni –, ha kidolgoz­za azt, hogy az inflációt hogy lehet megfékezni, és az új pénzt kialakítani. Heteken keresztül dolgozott a zárkájában, majd utána átadta munkáját a kommunistáknak. Megköszönték, és közölték vele, hogy másnap kivégzik. Ezt az anyagot átnézte Varga-Weissfeld Jenő, Gerő Ernő, Rákosi Mátyás, Vas Zol­tán és Gordon Ferenc, és azt mondták, hogy való­ban ennél tökéletesebb nincs. Végül ezt vezették be, de nem akkor, amikor be kellett volna vezetni, meg­várták azt a pillanatot, amikor már nem lehetett a helyzeten igazán konstruktívan javítani. A forint atyja tehát nem Rákosi Mátyás, hanem Imrédy Béla volt, akit agyonlőttek.

Az úgynevezett „normális” parlamentarizmus is antitradicionális forma. Más kérdés – de mint egy szörnyű szindróma része, rávilágít valamire –, amikor még ez sem működik, amikor a választá­sokat meghamisítják. Tudjuk, hogy az úgynevezett kék cédulákkal a katonákat a kommunista pártra ötvenszer leszavaztatták, és még így sem sikerült igazán előtérbe jutniuk. A kék cédulát névleg azért vezették be, hogy ha valaki nem tartózkodik otthon, akkor ezzel egyszer leadhatta a szavazatát. Akinek azonban adtak egy csomó ilyen cédulát, az akárhányszor szavazhatott. A katonákat teherautókra ül­tették (mert hogy katonai szolgálatot teljesítenek, és így sajnos nem tudnak otthon szavazni), és minden községben leszavaztatták őket. Az ilyen módszerek már egy más fejezetet nyitnak, ezt már nem lehet minősíteni. Ismételjük meg, hogy ha a parlamenta­rizmus úgymond „tisztán” érvényesül, – tradicioná­lis és spirituális szempontok alapján – akkor is elfo­gadhatatlan. (Azóta a szavazási eredmények megha­misítása bevett politikai módszer lett a hatalomvál­tás kivitelezése érdekében.)

Tisztán látható, hogy ma sok helyütt visszatérnek a kommunista rendszerek. Gyakran hallható az a vélekedés, amely szerint a nem-kommunista rend­szer nem jó rendszer. A szerencsétlen ítéletalkotó nem veszi észre, hogy a manapság előforduló nem­kommunista rendszerek azért nem jók, mert úgy csinálták meg ezeket, hogy ne legyenek jók. Nem azt akarták, hogy jó legyen, hanem azt, hogy tapasz­talja meg a nép, hogy milyen az, ha nincs kommu­nizmus, és ezt rossznak tapasztalja. Ami Magyaror­szágon 1990 és 1994 között történt, valóban rossz volt, mert szánt szándékkal úgy konstruálták meg, hogy rossz legyen, és hogy ezután le tudják vezé­nyelni azt, hogy a népek saját maguk kívánják vissza a kommunizmust.

Ebben a színjátékban mindenki tevőleges részt vállalt, Antall József éppúgy, mint bárki más. Ha megvizsgáljuk, hogy mi az, ami összeköti Horn Gyulát fő ellenségével, Orbán Viktorral és Antall Józseffel és Szabad Györggyel és Göncz Árpáddal, azt találjuk, hogy mindannyian szabadkőművesek.

Ez az a közös bázis, amelyre állva mindenki végezte a saját dolgát. Antall József egyrészt megakadályoz­ta, hogy a rendszerváltozás tényleges rendszerválto­zás legyen, másrészt pedig megutáltatta a nem-kom­munista rendszert az emberekkel. Mindezt tervsze­rűen csinálták.

Nem látják be az emberek, hogy itt csakis egy ab­szolút szakításnak lenne értelme és tényleges ered­ménye, mindannak a teljes elvágásával és elsöprésé­vel, ami ezt a világot a korábbihoz – ahhoz, ami Magyarországon 1945 óta van – kötötte. Más meg­oldás nem lehetséges. Sajnos ennek a megoldásnak sincs ma már esélye, mert az emberek elbutítása igen mélyreható volt. Meg kell jegyezni, hogy ez a butítási folyamat sajnos nem ment nehezen. Az em­berek butítása a legkönnyebb feladatok közé tartozik a világon, mert az alapok már mintegy eleve megvannak, és erre könnyű építkezni.

Az abszolút szakítás esélye 1956-ban még fi­gyelemre méltóan nagy volt, még 1957-ben is, sőt, még később is egy bizonyos ideig. Azután már nem. A szociáldemokratizmus és a liberáldemokratizmus fúziójából semmit sem fogadhatunk el, és nem fo­gadhatjuk el a kimondottan baloldali „igen mérsé­kelt” jobboldaliságot (áljobboldaliságot sem). Álláspontunknak szilárdnak, bármiféle kompromisszum irányába elutasítónak kell lennie.

1996. március 18-án, Nyíregyházán megtartott előadás nyomán

In: Északi Korona IV. 2003. július